„A gyárlátogatáshoz egyszerűen egy sima munkaköpenyt kérsz sisakkal, vagy teljes munkaruházatot (zubbony, derekas nadrág, hőálló talpú védőbakancs és fejvédő sisak)?” -kérdezte előzékenyen a ISD Kokszoló Kft. Üzemi Tanács elnöke. Erre a kérdésre némi tanakodás után ez utóbbi összeállításra tettem le a voksomat, végül is egy nehézipari létesítményről van szó, gondoltam. Mint később kiderült jó volt elővigyázatosnak lenni. Úgy is mondhatnám, a munkaruházat minden elemének nagy hasznát vettem az „üzemi séta” során.

Ebben az összeállításban úgy festettem egyébként mint egy újfelvételis és így is éreztem magamat. A régebbi dolgozók, látván engem, fel is sóhajtottak: „Na végre újra van munkaerő-felvétel a Vasműbe…!” 

A Dunaferr menedzsmentje átfogó döntésre jutott azzal, hogy véget vetne egy közel harminc éves munkáltatói gyakorlatnak nevezetesen a heti 36 órás munkarendben dolgozó munkavállalóit a jövőben heti 40 órában foglalkoztatná. Azt, hogy ez a szándék maga után von „némi” létszámfelesleget, (például a Nagyolvasztómű esetében 245 érintett munkavállaló van, közülük ezzel a lépéssel legalább 24 fő ott feleslegessé válna), inkább a jéghegy csúcsa, egyébként is nagyobbrészt ez már munkajogi kérdés. Az ésszerűsítő, racionalizáló munkáltatói törekvéseknek valahogy mindig az a vége, hogy „jó páran” aztán az utcára kerülnek. Átéltem ezt már jómagam is a történelem során, átszervezésre hivatkozva, egyik napról a másikra kerültem a „pályán kívülre”úgyhogy  átérzem az egzisztenciális elbizonytalanodás állapotát. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg az „ottmaradottak” terheléséről sem amely ilyenkor, mint tudjuk, az egekig fokozódik. A munkavállalók túlterhelése, feszített munkatempója a munka során figyelmetlenséget generálhat, amely akár újabb kockázati elemként a balesetveszélyt is növeli. … de van más gond is ebből…

A lecsökkentett létszámmal a műszakok kiállítása forog komoly veszélyben. Adódik a kérdés mi lesz a helyzet a szabadságolások, vagy esetleg betegállomány esetén, a szükséges minimális műszak-létszám miként fog majd előállni? A kevesebb dolgozónál meglehetősen kevés a „variációk” száma... Egyik műszakból ki, a másikba be. A pihenőidőnek így is meg kell lennie legalább 11 órának... Ismeretes, hogy egyes veszélyesnek minősített munkakörökben, munkákban a munkavállaló egyedül nem is végezheti a munkáját. A munkavédelemről szóló törvény 1993 évi XCIII. 51. § (1) „A munka egészséget nem veszélyeztető és biztonságos elvégzéséhez megfelelő szakképzettségű és számú munkavállalót kell biztosítani. (…) (2) Ahol veszély fenyeget, egyedül munkát végezni nem szabad, (…).” Nyilván nem arról van szó, hogy egy csavar meghúzásához mindig legalább két dolgozó szükségeltetik. Bár arra is van példa amikor egy berágódott csavart 60-as kulccsal, ráhúzott csővel, valóban két ember lazított… A veszélyes környezetben mindig kell legyen egy kolléga aki tulajdonképpen egyfajta figyelőőri beosztást is ellát, odafigyel a munkatársára, a veszélyhelyzetben azonnal beavatkozik és kimenti őt. Egy adott balesetben a bajba jutott dolgozó sokszor olyan magatehetetlen állapotban van, hogy nem biztos, hogy képes menteni magát és egymaga elhárítani a baleset következményeit. A dolgozó ilyen esetben elsősorban csak a közvetlen segítőjére számíthat…, ha van. A magas kockázatú munkakörökben itt a Dunaferr-nél sem lehet kérdés mely veszélyek fenyegetnek és milyen mértékben. … de erről majd később…

A Dunaferr vállalatcsoport működésében számos területen, akár az anyagvizsgálatok (röntgen, izotópos, egyéb kémiai vizsgálatok, stb…) akár az öntvénytisztítás technológiája, vagy a kokszoló üzem sem olyan, amit le lehetne cserélni egyik napról a másikra egy lényegesen veszélytelenebb eljárással, módszerrel. A heti 36 órás munkarend közel harminc évvel ezelőtti „életbe léptetése” nem szolgált más célt annak idején mint azt, hogy a munkáltató felismerte a Vasmű működésében azokat a kockázatos technológiákat, amelyek az egészségkárosító, sőt kifejezetten a rákkeltő anyagok felszabadulásával is járnak (az állandó porexpozíció mellett „természetesen”) és ezzel a munkavállalók kitettségének mértékét kívánták akkoriban korlátozni. Ezzel párhuzamosan a megnövekedett pihenőidő lehetőséget adott az emberi szervezetbe jutott káros anyagok egy részének kiürülésére, egyszersmind a szervezet regenerálódására. A benzol és a kátrány, mint két jellemző mellékterméke a kokszoló-üzemnek, köztudottan sőt bizonyítottan rákkeltők, a foglalkozási expozíciós időt növelni ezen anyagok környezetében, véleményünk szerint, nem teljesen átgondolt lépés lenne a munkáltató részéről.

A szénhidrogének döntő része mérgezők, az első expozíciós szakaszban hirtelen heveny bódító hatást fejtenek ki az emberi szervezetre. A későbbiekben, a munkakörnyezetben tartósan elkeveredő szénhidrogén-gőzök, gázok fejfájás, bódultság kíséretében hányinger, hányás, gyomorpanaszokat is okozhatnak. A felszabaduló és a levegőben terjengő szénhidrogének izgatják a bőrt, szemet és a nyálkahártyákat is. Súlyos esetben akár eszméletvesztést is okozhatnak. Az expozíció folyamán a szénhidrogének döntő része a májban, a vesében káros elváltozásokat eredményezhet, továbbá a központi idegrendszerben és a csontvelőben is felhalmozódhat.

A 26/2000 (IX.30) EüM rendelet a foglalkozási eredetű rákkeltő anyagok elleni védekezésről és az általuk okozott egészségkárosodások megelőzéséről szól. A foglalkozási eredetű rákkeltő anyagok listáját a hivatkozott rendelet. 1. sz. melléklete tartalmazza, köztük van többek között a benzol is és a kátrány is. Az érdekképviseleteknek javasolni kellene, hogy a veszélyes expozícióban dolgozó munkavállalók köréből kiválasztva egy-egy dolgozónál citogenetikai (sejtelváltozások kimutatására alkalmas vizsgálat) és tumor-marker (a daganatos elváltozások vérben megjelenő felderítése) vizsgálatot is el kellene végeztetni a rendelet 5 § (6) szerint. A munkáltató nyilván azzal fog védekezni, hogy ezek eléggé költséges vizsgálatok, de véleményem szerint a valós kockázatokról valós képet adna. Ha csak egyetlen esetben is bebizonyosodik, hogy egy munkavállaló rákbetegsége összefüggésbe hozható a rákkeltő munkahelyi expozícióval akkor a vállalat komoly kártérítési perre számíthat. A zárt technológia hatékony megoldást jelenthet, de annak valóban zártnak kell lennie nemcsak műszeresen, de még az „emberi orral érzékelhetően” is.

A munkáltató álláspontja szerint a munkakörülmények javultak már az elmúlt harminc év alatt annyit, ami már okafogyottá teszi a heti 36 órás munkahetet és azt „nyugodtan” fel lehet emelni akár heti 40 órára. Ahol a munkahelyi expozíciók valóban csökkentek, megjegyzem csak üdvözölni tudom a javuló munkakörülményeket, ott mi is átgondolásra javasoljuk a munkaidő szükségszerűvé vált növelésének lehetőségét, de nyilván nem a változatlan bérezés mellett ahogy ezt a munkáltató gondolja. A többletmunkáért több fizetés is jár, ez nem lehet kérdés.

A munkavállalói kitettség mértékét többféle módon is lehet csökkenteni. Egyik megoldás a veszélyes technológia leváltása veszélytelennel. Be kell látnunk, hogy akár a vaskohászat, de még inkább a vaskohászat egyik nyersanyagát előállító kokszoló üzem bizony nem lehet mentes az egészségre ártalmas gázok, gőzök porok felszabadulásától, keletkezésétől. A feketeszén száraz lepárlásakor keletkező széngáz (kamragáz), az aromás szénhidrogének, benzol, kátrány stb… tulajdonképpen elkerülhetetlen velejárói a technológiának, ráadásul mind csak melléktermékei a végtermék (koksz) előállításának. Jóllehet, ezen anyagok egyike-másika még jól értékesíthető is az energia-hordozó- vagy építőanyag piacon, de akár a kinyerésük, majd pedig a tisztításuk, tárolásuk és elszállításuk hordoz magában számos egészségügyi kockázatot. Az „gyárlátogatás” során a kokszoló üzemegység szinte teljes területén érződött a benzol és szénhidrogén-származékok jellegzetes szaga, olyan töménységben, hogy felmerül a kérdés, mi lesz itt a nyáron, illetve vajon milyen koncentrációt mér majd a munkáltató a melegebb környezeti hőmérsékletek mellett? Mennyire közelítik meg a mért értékek az egészségügyi határértékeket, vagy esetleg meg is haladják azokat? A vegyi üzem benzoltartályai gyakorlatilag teljesen nyitottak. A zárt technológia tapasztalatunk szerint nem megoldott. A szeparátor oszlopok, a kamragáz hűtő tömítettlenség(?), vagy egyéb konstrukciós kialakítás miatt szinte állandó kőolajfinomítói „illatban” úszott.

Továbbhaladva a kátrányüzemhez érve egy szabadfelszínű derítő fogadja a látogatót, a csurgalékgyűjtő akna félig telve kőszénkátránnyal és jellegzetes kátrányszaggal. A vasúti kocsikba történő kátrány-átfejtés, mert ez is elszállításra kerül, egy különálló szivattyúház gyengén megvilágított (talán jobb is) belső terén keresztül megy végbe. Az átfejtés sem zárt rendszer, annál is inkább nem az, mert a töltést a vasúti tartálykocsi tetején közvetlenül is felügyelni kell. Tudni kell hol az a szint, ami fölé nem szabad engedni a töltetet stb... A kátrány beáramlása mellett a tartálykocsiból szükségképpen kiömlő kátránygőz fejti ki az emberi szervezetre „jótékony” hatását. A kátrány és a gőze nemcsak a légutakra káros, hanem a bőrre jutva irritációt, bőrpírt, a szembe jutva kötőhártyagyulladást okozhat.

folyt. köv…

Somlai Szilárd

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.