A Kormányzat könnyen kiadja a jelszót: közmunkára fel! Csakhogy ennek a foglalkoztatási formának is vannak munkavédelmi kérdései és elég súlyosak… Tíz év alatt egymillió munkahely jön létre, mondják a hozzáértők, de tegyük is hozzá, megérzésünk szerint ennek a számnak jelentős része a közfoglalkoztatásból kerül (majd) ki. A közmunka társadalmi hasznosságát most nem kívánnám firtatni, de a munkabiztonsági vonatkozásait annál inkább… Gondolnak-e a törvényalkotók arra, hogy bizony a közmunkást is érhetik kockázatok, ráadásul ugyanazok, mint a „rendes” dolgozókat…?

Mindig is azoknál a munkahelyeknél merül fel hangsúlyosabban a munkavédelem, ahol a kockázatok elkerülhetetlenül jelen vannak és/vagy a munkabalesetek, foglalkozási megbetegedések száma is igen magas. A közmunkásokat nyilván nem a magas kockázati besorolású, egész pontosan nem a legveszélyesebb munkahelyekre hívják be, hanem inkább a kiegészítő, kiszolgáló tevékenységekre. …de ahol munkavégzés van, ott munkabiztonságnak is lennie kell. A közfoglalkoztatásban elsődleges kérdés az, hogy ki viselje az egyébként gyakran nem csekély munkavédelmi költségeket? Még az egyszerű szemétszedőre is adni kell legalább egy jól láthatósági védőmellényt, mechanikai hatások ellen védő munkakesztyűt, esetleg egy talpátszúrás ellen védő lábbelit, a csapadékos időjárási körülmények között esőköpenyt, a tűző napsütésben UV védő krémet és esetleg még egy szalmakalapot. Bár ez utóbbi nem minősülhet munkavédelmi juttatásnak, miután védőeszköznek információim szerint még nem vizsgálták, minősítették a szalmakalapot...

Namármost, hogy ténylegesen mit kaphat egy közmunkás, arra a legalapvetőbb dokumentum a munkaköri kockázatértékelés, de hogy mit kap valójában az pénzkérdés... Kinek kell jótállnia a munkavédelmi kiadásokért? A tényleges munkaadó (vagy kölcsönbevevő), vagy inkább az önkormányzatok (vagy kölcsönbeadók)? Hallottam már olyan esetről is, amikor a közmunkásra hagyták, hogy vegyen magának pl. egy esőköpenyt és abban dolgozzon, ha már esik az eső. Ha ez így megy tovább, maholnap eljutnánk oda, hogy akit kiképeztek például fakitermelésre, cserjeirtásra, majd meg fogják vetetni vele a vágásbiztos nadrágot, zubbonyt, a védőbakancsát (surranóját) arcvédő maszkját, a hallásvédő fültokot és a fejvédő sisakját is. Idáig azért nem kellene eljutni…! Az eset emlékeztetett engem egy évekkel ezelőtti hómunkásra, aki arról panaszkodott, hogy mint munkanélküli, elvárja tőle a közvélemény, hogy minden alkalmi munkalehetőséget ragadjon meg és tartsa fenn magát a saját erejéből. Csakhogy az éjszakai hó-eltakarításkor kemények ám a hidegek, vagy ha nincs hideg, akkor viszont latyak van, nem kevés. A téli bakancs pedig…? Hát nem a legmárkásabb amire futja neki, nyilván nem is bírja órákon át az igénybevételt, magyarul beázik. Jól van, tudom, ez a panasz is megszűnőben van, hiszen sajnos már hó sincs…

Visszatérve a költségviselésre… Azok az állami szervezetek, amelyek a közfoglalkoztatottakat nyilvántartásba veszik és kiközvetítik őket a különböző feladatokra, talán joggal mondhatják, hogy előre soha nem lehet tudni, kit milyen munkakörben, milyen kockázatok közepette foglalkoztatják majd. A ténylegesen munkáltató cég pedig, amely „természetesen” rendelkezik kockázatértékeléssel, „elvileg” nem tehet különbséget az azonos munkakörülmények között tevékenykedő munkavállalója és közmunkása között.

A tapasztalatok pedig sajnos ténylegesen azt mutatják, hogy nemcsak a közmunkás által elvégzett munka megbecsülésében, hanem még a munkavédelmi juttatások hiányosságában is megmutatkoznak a különbségek.

Somlai Szilárd
Munkavédelmi szakértő
LIGA Szakszervezetek

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.